Sophia Rayen Írásai

Ahogy gyanútlanul átsétált egyik szobából a másikba mozgást pillantott meg az ablakon túl. Hogy hirtelen szárba szökkent kíváncsiságának eleget tegyen, közelebb lépett az ablakhoz és csak úgy félvállról megtekintette a látképet.

Ott ragadt az ablaknál. Az első, „nyamvadt esőre” hasonlító gondolatcsíra követhetetlen gyorsasággal fejlődött ki „gyönyörű hóvá”. Az éjszaka sárga lámpafénnyel megvilágított foltjaiban pihék felhői szálltak alá méltóságteljes lassúsággal. A sivár, novemberi délután szürke, nyálkás világára egyre vastagodó, fehér kendő borult.

Szinte érezte a hideget maga körül. Nem a szorongató, csípős őszi hideget, mely kellemetlenkedésével távol tart magától minden érző lényt, hanem az ismerős, kellemes ígéretekkel teli, az élet örök körforgására emlékeztető, bizalmas hideget. Magával ragadta a szenvedély, a néma hó. Ösztön, energia és öröm lett úrrá rajta. Látni, érezni, szagolni akarta a levegőt.

Úgy döntött nincs min gondolkozni; menni kell. Eddig ő várt rá. Itt van hát, ne várassuk.

A friss szellő a nyitott ablakon áthaladva huzattá erősödött, és lendületesen söpört végig a szobán, csakhogy az ajtón át a szabadba lövellve feloldódjon a tiszta, átlátszó levegőben.

Ha itt lenne, biztosan bezárná vagy az ablakot, vagy az ajtót. Elvágná a huzat útját, ártalmatlan, erőtlen levegővé porlasztaná a párkányon lendületet nyerő szelet.

A kellemetlen hűvös bizsergette a bőrét, örömöt szerzett kedélyborzoló legyintésével. Kedve támadt csatlakozni hozzá. Könnyűvé, semmivé válni, lebegni, szállni tova, átszáguldani házakon, fák lombjai közt, megsimogatni olyanokat, mint ő, elhinteni a szabadság boldogságát, reményt éleszteni – szenvedést okozni.

Nem a szél hibája. Hogy is lenne. Hisz ártatlan, szeleburdi, járja a saját útját. Üresfejű kis suhanc.

Miért is korlátozná saját örömét azért, mert látja, hogy másoknak ez nem jár? Ha nem látná, honnan is tudná, hogy ez ekkora öröm? Mikor látja az ő szemében a vágyakozást, a szomorú reményt, csak nagyobb lendületre kap, ahogy feleszmél szabadságára.

Tudja-e egyáltalán milyen szerencsés? Tud-e a szél? Tudja-e, hogy kék az ég mely alatt suhan, hogy ő cirógatja a fák leveleit, hogy ő zörgeti a fűszálakat? Vagy egyszerűen csak… keres valamit.

Egy erősebb fuvallat megrezzentett valamit a szobában. Ez felriasztotta elmerült tétovázásából. Órák óta mozdulatlan, kiszáradt száját lassan kinyitotta. Érezte, ahogy halk pattanással elválnak ajkai, s a hideg levegő beömlik a szájába. Nyelvét cserepesnek érezte, torkát rekedtnek, hangját nem létezőnek.

Régről tudta már, hogy az érzés csalóka. Nem törődve többet gondolatokkal, semmiféle fizikai zavarótényezővel csatlakozott a huzathoz az egyetlen módon, amit megengedhetett magának. Kieresztette hangját.

Az először üvöltésre emlékeztető artikulálatlan éneklés hamarosan a szélbe kapaszkodva ingatagra szelídült, majd megtalálva önmagát kiegyenesedett és saját útját járva fedezte fel a körötte élő világot. Mintha hangjával tapogatná le a falakon túl felépített várost, az elpusztíthatatlan természet nyomait, úgy hajlított, nyújtott és ugrott.

Csukott szemhéja mögött látta a világot, amit hangjával tapogatott le majd épített fel önmagának újra. Hangokat formáló ajkai mosolyra húzódtak. Olyan arckifejezés, ami megfeszíti arcizmait. Mint a combok, mikor már rég nehezedtek rájuk. A karok, melyek hosszú ideje nem emeltek semmit. A hát, melyben nincs elég tartás, hogy kihúzza magát.

Belefelejtkezve az éneklésbe, észre sem vette. Csak mikor a huzat megszakadt. Elvágták. Elporlasztották. Megölték.

- Miért hagytad abba, édesem? Madárkám…

Kétségbeesve nézett a hízelgő hang forrására.

- Folytasd még egy kicsit. Gyönyörűen énekelsz. Megnyugtat.

Ha nincs huzat, hogyan énekeljen ahhoz hasonlóan? Akkor csak az utánzatát tudja adni.

De neki az is elég. Ő nem hallja a különbséget. Neki mindenhogyan tetszik.

Folytatta.

Bárcsak ne tetszene neki. Így is úgy is énekelni fog. Csak egy kicsit felkavarja az érzéseit, hogy neki is tetszik. Bárcsak utálná. Gyűlölné. Akkor nem tartaná itt.

Vagy ezt is elvenné tőle.

Folytatta rendületlenül. Az ott leült a fotelben szemben vele és gyönyörködött benne. Tekintetével magáévá tette, mert megtehette. Övé mindenestől. Az egyetlen, amit akkor tehet, amikor szeretne, az az éneklés. Annyit teszi, amennyit akarja, és úgy ahogyan akarja. Ez a szabadság-illúzió adja azt a bájt, azt a varázserőt, ami az őt nézőt, az őt tartót elégedetté teszi. Ez a hamis szépség-utánzat van neki kiutalva. Lázadhatna, ha nem élne ezzel a lehetőséggel. Nem adná meg az örömöt neki. De azzal magát is megfosztaná tőle. Nem tudna úgy élni. Elsorvadna. Elporladna. Meghalna.

Lehet, hogy bezárták, körbevették, korlátozzák és csonkítják, de el nem pusztítják. A bája. Miért is van neki! Ez az ok, amiért bezárják, de ez az ok, amiért megkímélik. Mindenhogy csak a vesztét okozza. Ugyanakkor az egyetlen öröme.

Igyekezett megfeledkezni a nézőjéről. Olyannyira, hogy nem figyelt, mikor megy ki, mikor jön be. Mit csinál. Csinálja csak. Ő a saját boldogságát keresi. Énekel.

Mennyi idő telhetett el, nem tudta. Mikor legközelebb megérezte a szelet elcsendesedett. Kinyitott szemét, melyet ha nem a rácsokon túli plafonra függesztett, akkor mindig csukva tartott. Az ajtó és az ablak is, ismét nyitva.

Nem tudván, nem is akarván visszafogni magát közelebb kúszott a rácsokhoz, és megmarkolta a hideg fémet. Kimeredt tekintettel figyelte az ajtón túli levegőt. Várta a huzatot.

De az csak nem jött. A levegő éppen csak sétált. Lépdesett. Lassacskán úszott.

- Hol a szél? – szerette volna kiáltani. De mielőtt megérett volna benne a gondolat, már tudta, hogy értelmetlen. Lehet, hogy valóban nem a szabadságot hirdette, hanem magányos függetlenségét kürtölte szét?

Ezzel keresett valakit?

Hát nem lehet a nélkül élni, hogy valaki magába zárjon?

Iszonyatosan fájt. A könnye kicsordult a kibírhatatlanságtól. A rosszérzés felülkerekedett rajta. Nem tud tovább menni. Kész.

Félt, mi lesz, ha megmozdul. Tönkreteszi magát. Lehet, hogy örökre megbénul, vagy belehal. Forró arcát égette, marta egy sós könnycsepp, melyet nem mert letörölni. Omladozó tudatát ez a kis, csiklandozáshoz hasonlatos érzés tartotta vissza a fájdalomba bolondulástól.

Itt fog meghalni?

Nem. Ez így nem érhet véget. Ha itt most megáll, minden befejezetlenül marad. Ha már úgyis vége, fejezzük be rendesen. Hiszen már mindegy, mi lesz azután a testével!

Menjen tönkre! Bénuljon le! Fájjon! Fájjon csak! Ha már minden úgyis mindegy, akkor menni fog!

Folytatta útját. A fájdalmat, mintha elsöpörték volna. Ott volt, de már nem zavarta. Legyen csak. Ő felülről mosolyog rá. Elfújta a rosszkedvet. Lélek, erő és kitartás csöpögött beléje felülről. Érezte, hogy szétáramlik testében. A tudatából jön. Egy kósza gondolat, melyet komolyan vesz, elhisz; és a fájdalom meghátrál.

 Gyerünk…!

Fatal behúzta maga mögött az ajtót, koppanás hangja szaladt végig oda-vissza a sötét lépcsőházban. Az ajtó bulizenét, meghitt, bár felforgatott hangulatot zárt el. Fiore megindult a lépcsőn lefelé, három fénylő, kitömött szemeteszsákkal markaiban. A legnehezebbet vállára támasztotta, Mikulás-módra cipelte.

- Úgy érzem magam, mintha hullákat takarítanánk el – vihogott. Fatal követte döngő léptekkel, nehéz, bélelt bakancsa minden fokon puffant. Ő is három zsákkal szerelkezett fel.

Villanyt még véletlenül sem kapcsoltak, nem csak szemük, de már mozgásuk is hozzászokott a sötétséghez.

- Kicsit ront az összképen, hogy a zsákod szakadásán kilóg egy tejes doboz... Sssh! – Fatal kénytelen volt vigyorogva bár, de csitítani, mert Fiore hangosan felkacagott. Nevetése bármelyik mormotát felzavarta volna, de a valószínűleg itt élő nénikék, vagy kukkoló szomszédok már a kukucskáló lyuknál toporogtak és tekergették szemidegeiket.

Kiszabadultak a friss levegőre. Hideg szél érkezett messziről, hajukat kimosta arcukból. Kiérve a közvilágítás alól, két bérház közt föléjük borult a bársonyosan sötétkék égbolt néhány csillagpöttyel festve. Fiore az égre emelte tekintetét, teljesen kifordította nyakát.

- Ott a Göncölszekér!

- Hol...?

- Az a fényes a sarka! – mutatott fel Fiore, de a zsákok kihulltak ujjai közül. Ha már úgyis szabaddá vált az egyik keze, az utolsó zacskót is a másik kettő mellé ejtette. Széttárta kezeit és forogni kezdett szemeit egyetlen csillagra függesztve. Nem tudott egy helyben parádézni, letért a parkolóba is, nekiütközött egy kocsinak, majd kuncogva egy fának, végül a padkában megbotolva esett térdre. Azonnal felpattant – kilengett jobbra.

- Forog a világ... – annyira megdőlt jobbra, amennyire csak egy embertől kitelik, hogy ne essen el. Ezt az állapotot részegen a legkönnyebb elérni, de olykor a szédülés is segít.

- Te kis ötéves... – jegyezte meg Fatal lassan tovább indulva finoman zörgő zacskókkal. Fiore kicsit ingadozva de felkapta sajátjait és nyomába szegődött.

- És azokat, akik táncoltak, őrültnek nézték, akik nem hallották a zenét. – mondta még, majd ismét az ég szemlélésébe merült.

Fatal a sötétség ellenére változást szimatolt. Terjengett valami különös, valami meghitt, mégis egész világot átfogó érzés a környéken, de talán mindenhol, csak érzék kellett a jelenlét észrevételéhez. Nem tudott segíteni rajta, egyszerűen muszáj volt felfelé görbítenie szája sarkait – csak segített ezt megtenni, hogy senki nem látta, még Fiore is csak a sarkában lépdelt.

Elérve a kukát sorjában belehajították a zsákokat, az utolsót már úgy öklözték bele, mert valaki előttük már kiszórt egy csomó kacatot (pizzás doboz, használt villanykörte, gyertyacsonk, befóliázott penészes sajt, kenyércsücskök, ismeretlen tartalmú szatyrok tömkelege foglalta a helyet előlük).

- Mennyi lehet az idő? – morfondírozott Fatal visszaindulva. Fiore nyújtózkodott egy hosszút.

- Nem mindegy? Ma már úgysem alszunk – jegyezte meg vidáman.

- De boldoggá tesz ez téged!

- Éjszakai életmódhoz vagyok szokva.

Kiszórták az összes olyan tárgyat a lakásból, amire úgy gondolták nem lesz szükségük. Hisz engedélyt kaptak a nagytakarításra. Mit engedélyt; parancsot. Főbérlőjük még nem tüntette el az előző lakos hagyatékát. Volt a zsákokban minden, de mind egyben közös: használhatatlan.  

Landolt a szemetesben többek közt egy kupac feliratozatlan CD tok, összehajtogatott, lyukas pulóverek, és nadrágok, több kilónyi folyóirat, tolltartó kitömve törött rotringokkal és grafittól csillogó, csúszós radírokkal.  Eltüntettek még dobozokat különféle tartalommal; voltak ott használt villanykörték, drótok, görbe szögek mindenféle méretben, WC-papír guriga, cérna és törött napszemüveg, kiszakadt, vattát vérző plüssmackó, üres pénztárca használt telefonkártyával, távirányító, ami nem passzolt a tévéhez és különben sem volt benne elem. Leeresztett focilabdát is találtak, fületlen bögrét meg port tüsszögő sapkát, talpatlan papucsot.

Amit használhatónak találtak, azt vagy eldugták a szekrénybe, vagy Fiore ajánlatára a bolhapiac szellemére bízták.

Valahol hajnal körül járhatott az idő, mire a kukába került a kiválogatott szemét. Csend őrizte a várost, csak egy-két dudaszó, kurjantás, vagy petárdarobbanás szaggatta fel a varázslatos légkört.

Csak állt, állt az erkélyen, nézte a csillogóra élénkült füvet, a szívük zöldjét lelkesen kidomborító fákat. Az eget, mely a maga egyhangú füstszürkeségével emelte ki a kétdimenziós tájból valósággá az eső által színessé varázsolt életet.

Majd feküdt, csak feküdt az ágyon, hanyatt, figyelme kókadozott, de elméje tiszta maradt. A csönd, melynek alapja az a finom súrlódó zúgás, piciny esőcseppek folyamatos apró toccsanása, megnyugtatta, feloldozta, elringatta. Jóleső hang volt ez, a csend hangja, biztonságot ébresztő, otthoni melegre emlékeztető.

Az időnkénti autósuhanások felverték a vizet, mely kiegészítette a suhanást egy bizonyos lágysággal, fülnek kellemessel. Az eső cseppjei szabálytalan ritmusban pufogtak az ablakon. A hangözön a békés csend illúzióját keltve felébresztette benne az emberek örökké szunnyadó vágyát az időtlenség után.

Csak feküdt és gondolkodott, gondolkodott istenekről, tündérekről, varázslatról fantáziavilágban és a valóságban, ebédről és tornáról, ismerősökről és soha nem látott ismeretlenekről, emlékezetes pillanatokról és eljövendő, fülledt izgatottsággal várt percekről.

Kilépve a kapun a sötétségbe meresztette szemeit. Szembesülnie kellett a városi fényes, korai éjszakában a szokottnál is feketébb aszfalttal. A halovány eső elszínezte járda épp csak nedves volt, egyáltalán nem lucskos. A lépcsőre rájegesedett hajszálvékony réteg esővíz barátságosan figyelmeztette az elkövetkező hónapokban várható veszélyekre.

A hideg megelégedett azzal, hogy körbejárhatta teste körvonalait a kabátja alá bújva. A csontjait ma még megkímélte. A szitáló eső, mintha ott sem volna, lélektelenül, szellemként burkolta be a várost. A néptelen környékre érve, fák között sétálva eluralkodott az éji magány csöndje. Az ég sötétje a háztömbök csúcsának magasságában vörösesen árnyalódott, mintha nagy vihart várna. Már tudta, hogy ez nem jelent semmi különlegeset; az ég a legtöbb napon jóval naplemente után is vörös. Ott is ősz lehet.

Egy fa alól kiérve észlelte, hogy alig esik. Csak a hangját hallotta. A picinyke cseppek sűrű szélként sustorogtak a színüket alig vesztett leveleken. Mintha valaki tényleg egy szitával a kezében hintené őket fentről. De ez nem is jó hasonlat. Rá kellett jönnie, bármihez is hasonlítja az esőt, nem lesz jó. Az eső az, amihez hasonlítani kéne. Az alap.

A ház felé sétálva észrevette magát. Minek rohanni? Nincs annyira hideg, hogy megérje kihagyni a szemlélődésre adott kiváló alkalmat. Felpillantott a sötét égboltra, két esőcseppecske azonnal az orcájára hullott. Érezte az egyiket szilárdan megtapadni, a másikat pedig könnyeden lesiklani arcán. Hagyta magát alávetni a varázsnak. Ez nem is eső, ez egy önálló lény. Az utcai lámpa narancsszínű fénye fehéren csillogó burkot vont a lépcső sarkába félresöpört, átnedvesedett levélkupac minden tagjára. A cseppek állandó, finom motoszkálása zeneként terült el a környéken. Úgy érezte most az egész városon ül az érzés, csak nem mindenki áll meg ezt észrevenni.

A csodák sem tartanak örökké. Mosolyogva, hálásan hagyta ott a varázskört, mielőtt tanúja lett volna felszakadásának.

Üdvözöllek, kedves idetévedt látogató!

Annak érdekében nyitottam ezt a blogot, hogy a hosszú évek óta virtuális papírra vetett betűim eltaláljanak azokhoz, akiket érdekel. Szösszeneteket, novellákat és regényeket írok, attól függően, hogy az adott történet milyen hosszt kíván magának. A témát illetően az emberek közti kapcsolatok, viszonyok foglalkoztatnak, amit változatos keretbe helyezve tálalok: fantasy, horror, sci-fi vagy mindennapi környezetben. Nem hagyom, hogy a hagyományos műfajok határokat szabjanak nekem és írásaimnak.

Én is az olvasáson keresztül jutottam az írásig, hiszen valahol látnom kellett a mintát. Kiskoromtól kezdve képes voltam éjszakába nyúlóan olvasni, hogy a történet végére érjek. Mély nyomott hagytak bennem többek közt Vavyan Fable és Rejtő Jenő könyvei. Történeteket általános iskolás koromban írtam először, de a gimnáziumi évek alatt merültem bele először komolyabban egy írásomba. Ma, túl az egyetemen megint ihletem támadt felvenni a fonalat.

Nem is fecsérelném tovább a szót, beszéljenek helyettem az írások. Lapozz tovább, és olvass!