Csak állt, állt az erkélyen, nézte a csillogóra élénkült füvet, a szívük zöldjét lelkesen kidomborító fákat. Az eget, mely a maga egyhangú füstszürkeségével emelte ki a kétdimenziós tájból valósággá az eső által színessé varázsolt életet.
Majd feküdt, csak feküdt az ágyon, hanyatt, figyelme kókadozott, de elméje tiszta maradt. A csönd, melynek alapja az a finom súrlódó zúgás, piciny esőcseppek folyamatos apró toccsanása, megnyugtatta, feloldozta, elringatta. Jóleső hang volt ez, a csend hangja, biztonságot ébresztő, otthoni melegre emlékeztető.
Az időnkénti autósuhanások felverték a vizet, mely kiegészítette a suhanást egy bizonyos lágysággal, fülnek kellemessel. Az eső cseppjei szabálytalan ritmusban pufogtak az ablakon. A hangözön a békés csend illúzióját keltve felébresztette benne az emberek örökké szunnyadó vágyát az időtlenség után.
Csak feküdt és gondolkodott, gondolkodott istenekről, tündérekről, varázslatról fantáziavilágban és a valóságban, ebédről és tornáról, ismerősökről és soha nem látott ismeretlenekről, emlékezetes pillanatokról és eljövendő, fülledt izgatottsággal várt percekről.
