Fatal behúzta maga mögött az ajtót, koppanás hangja szaladt végig oda-vissza a sötét lépcsőházban. Az ajtó bulizenét, meghitt, bár felforgatott hangulatot zárt el. Fiore megindult a lépcsőn lefelé, három fénylő, kitömött szemeteszsákkal markaiban. A legnehezebbet vállára támasztotta, Mikulás-módra cipelte.
- Úgy érzem magam, mintha hullákat takarítanánk el – vihogott. Fatal követte döngő léptekkel, nehéz, bélelt bakancsa minden fokon puffant. Ő is három zsákkal szerelkezett fel.
Villanyt még véletlenül sem kapcsoltak, nem csak szemük, de már mozgásuk is hozzászokott a sötétséghez.
- Kicsit ront az összképen, hogy a zsákod szakadásán kilóg egy tejes doboz... Sssh! – Fatal kénytelen volt vigyorogva bár, de csitítani, mert Fiore hangosan felkacagott. Nevetése bármelyik mormotát felzavarta volna, de a valószínűleg itt élő nénikék, vagy kukkoló szomszédok már a kukucskáló lyuknál toporogtak és tekergették szemidegeiket.
Kiszabadultak a friss levegőre. Hideg szél érkezett messziről, hajukat kimosta arcukból. Kiérve a közvilágítás alól, két bérház közt föléjük borult a bársonyosan sötétkék égbolt néhány csillagpöttyel festve. Fiore az égre emelte tekintetét, teljesen kifordította nyakát.
- Ott a Göncölszekér!
- Hol...?
- Az a fényes a sarka! – mutatott fel Fiore, de a zsákok kihulltak ujjai közül. Ha már úgyis szabaddá vált az egyik keze, az utolsó zacskót is a másik kettő mellé ejtette. Széttárta kezeit és forogni kezdett szemeit egyetlen csillagra függesztve. Nem tudott egy helyben parádézni, letért a parkolóba is, nekiütközött egy kocsinak, majd kuncogva egy fának, végül a padkában megbotolva esett térdre. Azonnal felpattant – kilengett jobbra.
- Forog a világ... – annyira megdőlt jobbra, amennyire csak egy embertől kitelik, hogy ne essen el. Ezt az állapotot részegen a legkönnyebb elérni, de olykor a szédülés is segít.
- Te kis ötéves... – jegyezte meg Fatal lassan tovább indulva finoman zörgő zacskókkal. Fiore kicsit ingadozva de felkapta sajátjait és nyomába szegődött.
- És azokat, akik táncoltak, őrültnek nézték, akik nem hallották a zenét. – mondta még, majd ismét az ég szemlélésébe merült.
Fatal a sötétség ellenére változást szimatolt. Terjengett valami különös, valami meghitt, mégis egész világot átfogó érzés a környéken, de talán mindenhol, csak érzék kellett a jelenlét észrevételéhez. Nem tudott segíteni rajta, egyszerűen muszáj volt felfelé görbítenie szája sarkait – csak segített ezt megtenni, hogy senki nem látta, még Fiore is csak a sarkában lépdelt.
Elérve a kukát sorjában belehajították a zsákokat, az utolsót már úgy öklözték bele, mert valaki előttük már kiszórt egy csomó kacatot (pizzás doboz, használt villanykörte, gyertyacsonk, befóliázott penészes sajt, kenyércsücskök, ismeretlen tartalmú szatyrok tömkelege foglalta a helyet előlük).
- Mennyi lehet az idő? – morfondírozott Fatal visszaindulva. Fiore nyújtózkodott egy hosszút.
- Nem mindegy? Ma már úgysem alszunk – jegyezte meg vidáman.
- De boldoggá tesz ez téged!
- Éjszakai életmódhoz vagyok szokva.
Kiszórták az összes olyan tárgyat a lakásból, amire úgy gondolták nem lesz szükségük. Hisz engedélyt kaptak a nagytakarításra. Mit engedélyt; parancsot. Főbérlőjük még nem tüntette el az előző lakos hagyatékát. Volt a zsákokban minden, de mind egyben közös: használhatatlan.
Landolt a szemetesben többek közt egy kupac feliratozatlan CD tok, összehajtogatott, lyukas pulóverek, és nadrágok, több kilónyi folyóirat, tolltartó kitömve törött rotringokkal és grafittól csillogó, csúszós radírokkal. Eltüntettek még dobozokat különféle tartalommal; voltak ott használt villanykörték, drótok, görbe szögek mindenféle méretben, WC-papír guriga, cérna és törött napszemüveg, kiszakadt, vattát vérző plüssmackó, üres pénztárca használt telefonkártyával, távirányító, ami nem passzolt a tévéhez és különben sem volt benne elem. Leeresztett focilabdát is találtak, fületlen bögrét meg port tüsszögő sapkát, talpatlan papucsot.
Amit használhatónak találtak, azt vagy eldugták a szekrénybe, vagy Fiore ajánlatára a bolhapiac szellemére bízták.
Valahol hajnal körül járhatott az idő, mire a kukába került a kiválogatott szemét. Csend őrizte a várost, csak egy-két dudaszó, kurjantás, vagy petárdarobbanás szaggatta fel a varázslatos légkört.
És azokat, akik táncoltak, őrültnek nézték, akik nem hallották a zenét. - Friedrich Nietzsche
