Iszonyatosan fájt. A könnye kicsordult a kibírhatatlanságtól. A rosszérzés felülkerekedett rajta. Nem tud tovább menni. Kész.
Félt, mi lesz, ha megmozdul. Tönkreteszi magát. Lehet, hogy örökre megbénul, vagy belehal. Forró arcát égette, marta egy sós könnycsepp, melyet nem mert letörölni. Omladozó tudatát ez a kis, csiklandozáshoz hasonlatos érzés tartotta vissza a fájdalomba bolondulástól.
Itt fog meghalni?
Nem. Ez így nem érhet véget. Ha itt most megáll, minden befejezetlenül marad. Ha már úgyis vége, fejezzük be rendesen. Hiszen már mindegy, mi lesz azután a testével!
Menjen tönkre! Bénuljon le! Fájjon! Fájjon csak! Ha már minden úgyis mindegy, akkor menni fog!
Folytatta útját. A fájdalmat, mintha elsöpörték volna. Ott volt, de már nem zavarta. Legyen csak. Ő felülről mosolyog rá. Elfújta a rosszkedvet. Lélek, erő és kitartás csöpögött beléje felülről. Érezte, hogy szétáramlik testében. A tudatából jön. Egy kósza gondolat, melyet komolyan vesz, elhisz; és a fájdalom meghátrál.
Gyerünk…!
