A friss szellő a nyitott ablakon áthaladva huzattá erősödött, és lendületesen söpört végig a szobán, csakhogy az ajtón át a szabadba lövellve feloldódjon a tiszta, átlátszó levegőben.
Ha itt lenne, biztosan bezárná vagy az ablakot, vagy az ajtót. Elvágná a huzat útját, ártalmatlan, erőtlen levegővé porlasztaná a párkányon lendületet nyerő szelet.
A kellemetlen hűvös bizsergette a bőrét, örömöt szerzett kedélyborzoló legyintésével. Kedve támadt csatlakozni hozzá. Könnyűvé, semmivé válni, lebegni, szállni tova, átszáguldani házakon, fák lombjai közt, megsimogatni olyanokat, mint ő, elhinteni a szabadság boldogságát, reményt éleszteni – szenvedést okozni.
Nem a szél hibája. Hogy is lenne. Hisz ártatlan, szeleburdi, járja a saját útját. Üresfejű kis suhanc.
Miért is korlátozná saját örömét azért, mert látja, hogy másoknak ez nem jár? Ha nem látná, honnan is tudná, hogy ez ekkora öröm? Mikor látja az ő szemében a vágyakozást, a szomorú reményt, csak nagyobb lendületre kap, ahogy feleszmél szabadságára.
Tudja-e egyáltalán milyen szerencsés? Tud-e a szél? Tudja-e, hogy kék az ég mely alatt suhan, hogy ő cirógatja a fák leveleit, hogy ő zörgeti a fűszálakat? Vagy egyszerűen csak… keres valamit.
Egy erősebb fuvallat megrezzentett valamit a szobában. Ez felriasztotta elmerült tétovázásából. Órák óta mozdulatlan, kiszáradt száját lassan kinyitotta. Érezte, ahogy halk pattanással elválnak ajkai, s a hideg levegő beömlik a szájába. Nyelvét cserepesnek érezte, torkát rekedtnek, hangját nem létezőnek.
Régről tudta már, hogy az érzés csalóka. Nem törődve többet gondolatokkal, semmiféle fizikai zavarótényezővel csatlakozott a huzathoz az egyetlen módon, amit megengedhetett magának. Kieresztette hangját.
Az először üvöltésre emlékeztető artikulálatlan éneklés hamarosan a szélbe kapaszkodva ingatagra szelídült, majd megtalálva önmagát kiegyenesedett és saját útját járva fedezte fel a körötte élő világot. Mintha hangjával tapogatná le a falakon túl felépített várost, az elpusztíthatatlan természet nyomait, úgy hajlított, nyújtott és ugrott.
Csukott szemhéja mögött látta a világot, amit hangjával tapogatott le majd épített fel önmagának újra. Hangokat formáló ajkai mosolyra húzódtak. Olyan arckifejezés, ami megfeszíti arcizmait. Mint a combok, mikor már rég nehezedtek rájuk. A karok, melyek hosszú ideje nem emeltek semmit. A hát, melyben nincs elég tartás, hogy kihúzza magát.
Belefelejtkezve az éneklésbe, észre sem vette. Csak mikor a huzat megszakadt. Elvágták. Elporlasztották. Megölték.
- Miért hagytad abba, édesem? Madárkám…
Kétségbeesve nézett a hízelgő hang forrására.
- Folytasd még egy kicsit. Gyönyörűen énekelsz. Megnyugtat.
Ha nincs huzat, hogyan énekeljen ahhoz hasonlóan? Akkor csak az utánzatát tudja adni.
De neki az is elég. Ő nem hallja a különbséget. Neki mindenhogyan tetszik.
Folytatta.
Bárcsak ne tetszene neki. Így is úgy is énekelni fog. Csak egy kicsit felkavarja az érzéseit, hogy neki is tetszik. Bárcsak utálná. Gyűlölné. Akkor nem tartaná itt.
Vagy ezt is elvenné tőle.
Folytatta rendületlenül. Az ott leült a fotelben szemben vele és gyönyörködött benne. Tekintetével magáévá tette, mert megtehette. Övé mindenestől. Az egyetlen, amit akkor tehet, amikor szeretne, az az éneklés. Annyit teszi, amennyit akarja, és úgy ahogyan akarja. Ez a szabadság-illúzió adja azt a bájt, azt a varázserőt, ami az őt nézőt, az őt tartót elégedetté teszi. Ez a hamis szépség-utánzat van neki kiutalva. Lázadhatna, ha nem élne ezzel a lehetőséggel. Nem adná meg az örömöt neki. De azzal magát is megfosztaná tőle. Nem tudna úgy élni. Elsorvadna. Elporladna. Meghalna.
Lehet, hogy bezárták, körbevették, korlátozzák és csonkítják, de el nem pusztítják. A bája. Miért is van neki! Ez az ok, amiért bezárják, de ez az ok, amiért megkímélik. Mindenhogy csak a vesztét okozza. Ugyanakkor az egyetlen öröme.
Igyekezett megfeledkezni a nézőjéről. Olyannyira, hogy nem figyelt, mikor megy ki, mikor jön be. Mit csinál. Csinálja csak. Ő a saját boldogságát keresi. Énekel.
Mennyi idő telhetett el, nem tudta. Mikor legközelebb megérezte a szelet elcsendesedett. Kinyitott szemét, melyet ha nem a rácsokon túli plafonra függesztett, akkor mindig csukva tartott. Az ajtó és az ablak is, ismét nyitva.
Nem tudván, nem is akarván visszafogni magát közelebb kúszott a rácsokhoz, és megmarkolta a hideg fémet. Kimeredt tekintettel figyelte az ajtón túli levegőt. Várta a huzatot.
De az csak nem jött. A levegő éppen csak sétált. Lépdesett. Lassacskán úszott.
- Hol a szél? – szerette volna kiáltani. De mielőtt megérett volna benne a gondolat, már tudta, hogy értelmetlen. Lehet, hogy valóban nem a szabadságot hirdette, hanem magányos függetlenségét kürtölte szét?
Ezzel keresett valakit?
Hát nem lehet a nélkül élni, hogy valaki magába zárjon?
