Ahogy gyanútlanul átsétált egyik szobából a másikba mozgást pillantott meg az ablakon túl. Hogy hirtelen szárba szökkent kíváncsiságának eleget tegyen, közelebb lépett az ablakhoz és csak úgy félvállról megtekintette a látképet.
Ott ragadt az ablaknál. Az első, „nyamvadt esőre” hasonlító gondolatcsíra követhetetlen gyorsasággal fejlődött ki „gyönyörű hóvá”. Az éjszaka sárga lámpafénnyel megvilágított foltjaiban pihék felhői szálltak alá méltóságteljes lassúsággal. A sivár, novemberi délután szürke, nyálkás világára egyre vastagodó, fehér kendő borult.
Szinte érezte a hideget maga körül. Nem a szorongató, csípős őszi hideget, mely kellemetlenkedésével távol tart magától minden érző lényt, hanem az ismerős, kellemes ígéretekkel teli, az élet örök körforgására emlékeztető, bizalmas hideget. Magával ragadta a szenvedély, a néma hó. Ösztön, energia és öröm lett úrrá rajta. Látni, érezni, szagolni akarta a levegőt.
Úgy döntött nincs min gondolkozni; menni kell. Eddig ő várt rá. Itt van hát, ne várassuk.
