Kilépve a kapun a sötétségbe meresztette szemeit. Szembesülnie kellett a városi fényes, korai éjszakában a szokottnál is feketébb aszfalttal. A halovány eső elszínezte járda épp csak nedves volt, egyáltalán nem lucskos. A lépcsőre rájegesedett hajszálvékony réteg esővíz barátságosan figyelmeztette az elkövetkező hónapokban várható veszélyekre.
A hideg megelégedett azzal, hogy körbejárhatta teste körvonalait a kabátja alá bújva. A csontjait ma még megkímélte. A szitáló eső, mintha ott sem volna, lélektelenül, szellemként burkolta be a várost. A néptelen környékre érve, fák között sétálva eluralkodott az éji magány csöndje. Az ég sötétje a háztömbök csúcsának magasságában vörösesen árnyalódott, mintha nagy vihart várna. Már tudta, hogy ez nem jelent semmi különlegeset; az ég a legtöbb napon jóval naplemente után is vörös. Ott is ősz lehet.
Egy fa alól kiérve észlelte, hogy alig esik. Csak a hangját hallotta. A picinyke cseppek sűrű szélként sustorogtak a színüket alig vesztett leveleken. Mintha valaki tényleg egy szitával a kezében hintené őket fentről. De ez nem is jó hasonlat. Rá kellett jönnie, bármihez is hasonlítja az esőt, nem lesz jó. Az eső az, amihez hasonlítani kéne. Az alap.
A ház felé sétálva észrevette magát. Minek rohanni? Nincs annyira hideg, hogy megérje kihagyni a szemlélődésre adott kiváló alkalmat. Felpillantott a sötét égboltra, két esőcseppecske azonnal az orcájára hullott. Érezte az egyiket szilárdan megtapadni, a másikat pedig könnyeden lesiklani arcán. Hagyta magát alávetni a varázsnak. Ez nem is eső, ez egy önálló lény. Az utcai lámpa narancsszínű fénye fehéren csillogó burkot vont a lépcső sarkába félresöpört, átnedvesedett levélkupac minden tagjára. A cseppek állandó, finom motoszkálása zeneként terült el a környéken. Úgy érezte most az egész városon ül az érzés, csak nem mindenki áll meg ezt észrevenni.
A csodák sem tartanak örökké. Mosolyogva, hálásan hagyta ott a varázskört, mielőtt tanúja lett volna felszakadásának.
