A felnőttek mindig azt mondják neked, hogy a diákéveid a legszebbek. Te ezt félresöpröd egy legyintéssel, mert végülis mi szép lenne a dolgozatokban és a több száz oldalas magolnivalóban, az idegesítő osztálytársakról és inkompetens tanárokról nem is beszélve. Más szóval egyik füleden be, a másikon ki. Ezt is sokat mondják a felnőttek. Meg azt is, hogy most még nem érted.
Miért is mondják ezeket neked? Mert, nézzük hol is van a helyed a világban diákként. Az iskolapadban, ez triviális. De mit csinálsz ott? Leckéket hallgatsz, dolgokat jegyzel meg és gondolkodsz rajtuk, keresed az értelmüket. Házi feladatokat írsz és anyagot magolsz dolgozatokra, amikre aztán jegyeket kapsz, és az egész kezdődik elölről, csak hogy megismételje önmagát.
A felnőttek mindig azt mondják, hogy fontos jó jegyeket szerezned. Arra a kérdésre, hogy miért, már változó válaszokat adnak, de valószínűleg már egyébként is régóta abbahagytad ennek a kérdésnek a feltételét. A lényeg inkább azon van, hogy jegyeket kapsz, amik értékelnek téged, és ha valaki végignéz az ellenőrződön, indexeden vagy akármiben rögzítik ezeket az értékeléseidet, kialakul egy kép benne rólad. Ez azért lehetséges, mert te is ezeket az adatokat használod meghatározásként.
A dolog nagyon egyszerű. Egy kézhez kapott sablon, ami alapján elhelyezheted magad a világban. Ez az egyetlen értékelési módszer. A teljesítményalapú. Jegyek, medálok, érmék, oklevelek, ösztöndíjak, elismerő szavak. Azért mondják a felnőttek, hogy a diákéveid a legnagyszerűbbek, mert akkor még nem ismered a világ korlátlan határait. Abban a szűk rendszerben élsz, ami kényelmes, függetlenül attól, hogy teljesítesz, mert mindent le tudsz mérni vele.
A felnőttek már tudják, hogy ezt a rendszert egyszer majd el fogják venni tőled és irigyelnek érte, amiért te még a boldog tudatlanságban élsz. Mint ahogyan a gyerekkort is visszasírják az emberek, mert ott még nem volt felelősség.
Nézzük, mit csinálsz a diákéveid után, felnőttként. Felelősséget vállalsz gondolataidért, tetteidért és szavaidért. Az értékelési rendszer már más, nem kapsz jegyeket, és minden ismerősödet más alapján mérik. Ha mérik egyáltalán.
Ki méri őket, és téged?
Csak saját magad. Te határozod meg, hogy mi az, ami fontos neked, mi az, ami értéket képvisel, és mi az, amire azt tudod majd mondani a halálod pillanatában, hogy ezt letettem az asztalra, nyugodtan hagyhatom itt a világot, mert eredményes voltam. Gondolj akár fizetésre, véghezvitt projektre, utazásra, gyerekekre, jótékonyságra, környezetvédelemre, hatalomra, boldogságra.
Felelősséget vállalsz az értékelési rendszerért, melyet felállítasz magadnak. Ezek lesznek az elveid, a motivációd és a céljaid. Annak, akit mindig egy mozdíthatatlan, előre kialakított rendszer szerint mértek, ez nagyon nehéz feladat. Azt érzed, hogy akarsz dolgokat, de nem vagy benne biztos, hogy ezeket kéne akarnod, és mindent, amibe belekezdesz félbe is hagysz, miközben kétségbeesetten keresel egy kapaszkodót, ami megmondja neked, hol is tartasz éppen, milyen is vagy és ki is vagy tulajdonképpen.
A diákéveid végét jelzi, amikor egyedül maradsz a rengeteg választási lehetőséggel. Mikor ezek között úszol céltalanul, meglátod milyen tág az univerzum, és milyen sokfélék is lehetnének az emberek. Ne félj, az nem segít. Csak tartsd észben.
Tartsd észben, hogy a felelősségvállalást nem lehet megúszni. Viszont csak az számít, amit te is fontosnak érzel.
Az is egy út, ha ezt a gondolatkört egyáltalán nem érzed fontosnak.
