Hogy nem érted ki intézi úgy, hogy a Nap minden reggel kisüssön?
Azt kérdezed tőlem, hogy ki felügyeli, hogy a világ jól működjön?
Sok ember azt gondolja, hogy a világnak nincs is szüksége felügyeletre, mert megy a maga útján, ha mindenki végzi a dolgát. Viszont van, aki azt mondja, hogy ha nem végeznénk a dolgunkat, akkor is menne a maga útján. Mások úgy gondolják, hogy nem a világot kell rendezni, hanem mindenki csak magáért felel és rendezi a saját életét, ki jobban, ki rosszabbul, s ez adja ki az egészet. Megint mások hisznek egy felsőbb létezőben, valakiben, aki nem ember és olyan hatalommal rendelkezik, amellyel a világot formáló erőknek parancsol. Ezek között vannak olyanok, akik a világot rendező erőt istennek hívják és vannak, akik más néven nevezik.
És vannak, akik tudják.
A körtér melletti templomban vasárnap összegyűltek az emberek, fényes decemberi nap volt. Az üvegeken szikrázott a napfény, s hideg szél csiszolta áttetszőre a jéggel borított lépcsősort.
Felcaplatott a fokokon a korlát tövében. Bekukkantott az ajtón, végig futtatta tekintetét azokon, akik eljöttek, számba vette a meg nem jelenteket, majd amikor a pap megszólalt halkan kiosont és elszaladt valami kaját szerezni magának.
Egy jószándékú szomszéd története a következő, aki sétára indult a kutyájával a sötétben, s a kutya az egyik háznál megállt és izgatottan csóválta a farkát. A szomszéd átnézett a kerítésen és meglátta őt. Vacsoraidő után volt, az ablakban kucorgott, és leste a fiút a szobájában, amit énekesek és sportolók képei tapétáztak. Apró szemével követte a fel-alá járkáló, dúló-fúló, könnyeivel küszködő, pattanásos kamaszsrácot. Füle meg-megrezzent a rúgástól megdöndülő bútordarabok méltatlankodó felhördülésétől, orrán meg-megrezzentek az apró, fekete bajszok, ahogy a fiú újra feltette a kérdést: miért nem hallgat meg engem senki?
S ő csak hallgatott.
Nagyapád mesélte, egy barátja húgával esett meg, midőn a munkájába sietett hajadonkorában. Késésben volt, s gyalog sietett a késő novemberi utcán. A dér már megcsípte a megbarnult leveleket, amiket a takaros kupacokból fújt szét a szél. Meg is csúszott az egyiken, amire finom jégréteget vont a hajnal, de ez a figyelmeztetés nem volt elég. Csak szaladt tovább a magassarkú cipőjében. Az utolsó sarkon még át kellett vágnia egy úton, és na, mit csinált? Amit neked is mindig mondok, hogy mindig nézz körül, mielőtt lelépsz az úttestre! Nem nézett körül nagyapád barátjának a húga, és bizony jött egy kocsi.
A lány és az autó között úgy tűnt, hogy a semmiből bukkant elő egy róka és szelte át az utat, de az autó kerekei közé tévedt. A megilletődött sofőr természetesen rátaposott a fékre, a róka elveszett a kerekek közt, a lány pedig átért az úton. Elhűlve nézett a füstölgő kerekű autó alá, ahonnan kibukkant a róka és huss beugrott az útmenti bozótba!
Így mentette meg a lányt, aki még időben be is ért a munkahelyére.
Sok nemzet sokféleképp nevezi néven; vos, renard, fox, kitsune, róka. Jelenléte nem egyformán hangsúlyos, és ez épp így is van rendjén, hiszen a négy égtájon nem egyformán vesznek tudomást más dolgokról, például az illendő három lépés távolságról sem.
Kevesen tudják, hogy a róka szerepe nem elhanyagolható, de nem is baj, mert ha tudnák, az sem befolyásolna semmit.
A róka nem függ a munkatársaitól, a barátaitól, a családjától; ő mindig ugyanúgy teljesít, ha esik, ha fúj, ha szakad, és nem hívja munkának a dolgát, amit kérdés nélkül végez. A nyugalom szigete a dús bunda és az időtlen, sárga szemek mögött.
A szabad ég alatt alszik, a csillagok fehér derengésében, otthontalanul, ám mindenütt otthon. Egyszerre van jelen mindenhol, csak nem látható, vagy nem felismerhető. Lehet egy barátod, egy fuvallat, vagy egy fa, melynek dőlsz. Ha nyitva tartod a szemed, erőlködés nélkül, egyszer észre fogod venni a jelenlétét.
A hercegi közhiedelemmel ellentétben a róka nem szelídíthető. Nem áll közelebb hozzád, vagy hozzám, mint ahhoz, aki nem is hallott, vagy nem is hisz a létezésében. Mindenkihez egyformán viszonyul, simul. Nem kéreti magát, mint egy macska, nem rajong, mint egy kutya, nem hízeleg, mint egy ember.
Tessék, hogy szeret-e? Azt nem tudni. A róka a maga módján egyengeti az utat előttünk.
Nincs nap, amikor a róka ne figyelne.
Eredete oly ősi, mint a Biblia, a keleti gyógyítás hagyományai, vagy a piramisok építésének titka. Ilyen hosszú idő alatt bárki belefáradna a tennivalóiba, s nyugalomra vágyna. A róka nem engedheti meg magának ezt a békességet, mely egyébként meg sem kísérti őt.
Miért nem fárad el?
Mert minden télen újjászületik. Ül a csöndesen hulló hópelyhek közt, s nem vesz tudomást a bundájára rakódó fehér lepelről. Csak néz, és lát valamit, ami sokkal messzebb van, mint ez a föld. Majd lehunyja a szemét és nem néz semerre. A hideg átjárja és teste beleborzong, ahogy átkel egy olyan kapun, mely csak számára áll nyitva, s aki ott köszönti, az mást még nem engedett vissza, hogy e földre lépjen.
Ahhoz hasonlatos ez a pillanat, mikor a kígyó levedli kiszáradt, hasznavehetetlenné vált bőrét, vagy ahhoz, mikor valaki megtér egy messzi, hosszú utazás után otthonába, s más emberként néz a világra, vagy ahhoz, mikor az irányított szereplő szintet lép egy számítógépes játékban.
A róka megújul, de nem veszti el önmagát, csak erőre tesz szert és kitartásra, mely fölé emeli a többi lénynek, s ezt eltitkolja előle, hogy hiú módon ne kérkedhessen vele. A róka csak végzi a dolgát. Áll a havas szélviharban, és kicsiny teste felfogja a dühöngő szelet, hogy megvédje az igazát.
Ha télen van egy nap, vagy egy éjjel, mikor a hold láthatatlan, s megmagyarázhatatlan módon elanyátlanodsz, jusson eszedbe, hogy épp ez a pillanat lehet az, amikor a róka kibújik bőréből, hogy egy másvilági találkozót követően felfrissült szemmel tekintsen a világra.
