Mindenkinek van valami célja. Mindenki küzd valamiért. Csak én sodródom az árral. Nincs akaratom. Nincs jellemem. Nem is vagyok.

Honnan veszik a céljaikat? Honnan tudják, hogy az fontos? Hogy megéri küzdeni érte? Hogy nyernek valamit a célvonal után?

Keservesen küzdök egy célért, de nem találom. Mások már a céljaik megvalósításán küszködnek. Kicsit úgy érzem magam, mint egy agglegény, aki az osztálytalálkozón szembesül vele, hogy minden haverja nős. Hol van az én másik felem? Sőt… Hol van az én lényegem? Az értelmem?

Álmok. Mindenkinek vannak álmai, és állítólag ez viszi tovább a világot, ez mozgatja, ez forgatja a Földet. Mégis van, aki szerint az álmok az élet megrontói. De nem álom-e maga a cél is, amiért küzdünk? Hiszünk, de nem tudunk.

Hallottam egy legendát. Egy csodaszínű, valószínűtlenül mesés hegyről, ahol parányi fennsíkokon tavacskák vájtak mélyedést a hegyóriások sziklatestébe. Él ezen a hegyen egy angyalvízfolyás, ahol a szivárvány alászáll a Földre és megpihen. Az ember fia, aki odáig eljut, nem egy ködfátyol délibábbal találja szembe magát, mint egy álom, mely kicsúszik a kezei közül, amint megragadná, hanem valódi, anyaggal rendelkező, tapasztalható szivárvánnyal; a bölcs Nap és a gyönyörű vízesés gyermekével.

Úgy döntöttem, hogy ez lesz az én álmom. Nem baj, ha nem valósul meg, de nem tudok így élni, hogy csomagba burkol a semmi. A célom megérinteni a szivárványt. Úgyis az érte való küzdéstől leszek több és jobb, nem attól, ha megérintem.

Nem?