Inspiráció <<klikk
Mindenki ott állt a megáradt tó körül. A vízfelszín finoman fodrozódott a szélben, tompán tükrözve az ég érzéketlen szürkeségét. A téli nap levert koradélutánjára kitűzött szertartás kezdetét vehette. Tytsje végre a tópartra léphetett. Lábfejét körbevette a sáros fű.
A tudományokat ismerő emberek előtt világos, hogy a tó nem áradhat meg esőzések nélkül. Ez a tó, Eda tava, melyről a falu, Edaxia is a nevét kapta, mégis megáradt. Napról napra magasabbra emelkedett a vízszint, először csak a gyerekek és horgászok kedvelt mólóit lepve el, majd a víz melletti házak küszöbét nyalogatta. A faluvezér ekkor már nem háríthatta el népét kifogásokkal, tennie kellett valamit. Fogadta a falu papját, aki botját a kiöntött tó vizébe szúrta ott, ahol alig egy hete még egy ösvény húzódott a mólóhoz. Morgott valamit, bőrzekéje rázkódott, ahogy kezével és testével erőteljes gesztusokat tett. A faluvezér fenntartásokkal figyelte a víz úrnőjével, Edával kapcsolatot létesítő papot.
A megoldás, melyet a pap eztán javasolt tönkretette a férfit.
Tytsje mindennap figyelemmel kísérte az áradást. Lesétált a nádas mellé, de később már azt is csak messziről szemlélhette. A buzogányok feje még a felszín felett ingott, minden mást elöntött a kegyetlen víz. Eda elégedetlen, mondogatta Tytsje nagyanyja. Meg kell adnunk, amit akar, különben nem csak a partokat önti el, hanem elveszi az egész falut.
Egy napon, mikor már több család költözött ki házából a terjeszkedő víz miatt, s került elszállásolásra közeli hozzátartozóknál, barátoknál, a pap szólni kívánt a néphez. A főtéren állva, hosszú, platánfa botjára támaszkodva várta a földre szegezett tekintettel, hogy minden férfi, nő, gyerek és idős megjelenjen. Mögötte a faluvezér állt karba font kezekkel és mereven bámult előre, el minden ember feje felett, szótlanul. Lehet, hogy magabiztosnak akart látszani, de lehet, hogy attól félt, ha kinyitja száját csak panasz és sirám jönne ki rajta. A nép visszafogottan zsivajgott. Ólomszürke teher ülte meg vállukat.
Eda, a tó úrnője egy életet követel a faluért. A nép hitetlenkedő felháborodása inkább csak kétségbeesés volt, mintsem a kérés teljesítésének megtagadása. Amit Eda kér, megadják. Az úrnő szabályai szerint a következő hét csendben, egy pisszenés nélkül kell, hogy elteljen. A parancs a falu minden lakójára vonatkozik, aki vétkezik, ételt kell, hogy felajánljon a tónak. Ez alatt az egy hét alatt dől el, ki lesz az, akinek a vére visszaadja a falu szabadságát. A csend rögvest a kinyilatkoztatás után kezdődött.
A szükség hozzásegíti az embert vésztartalékaihoz, hogy olyasmiket vihessen végbe, amikről azt gondolná, hogy nem képes rá. Az egy hét alatt egyetlen egy ember sem szorult rá, hogy ételt áldozzon Eda tavának. A feszült csend, mely megülte a környéket hátborzongatóvá tette a falut. Csak a munka zajait vitte a szél, fejszék csapkodását, ásók éles szúrásait, kalapácsok dühös koppanásait. Az emberek nem jártak a kocsmába pletykálni, nem álltak le az utcán beszélgetni, csak szótlanul megemelték egymás előtt a kalapjukat. Olyan, mint egy szellemvárosban, gondolta Tytsje egy reggel, mikor tömör köd szállt a tó fölé.
A nádastól nem messze állt, kezét kötényébe rejtette a hajnali hideg elől és a szürke vizet nézte, de nem azt látta. A faluvezérnek bizonyosan nehéz lehetett meghozni ezt a döntést. Példa nélküli, hogy Eda emberéletet kérjen, hiszen oly ritkán kér egyáltalán valamit. Évente csak egy ünnep van, mikor pallóra helyezve ételt küldenek a tóba. Az az ünnep nagyon szép, mosolygott magában Tytsje. Azon az ünnepen ült csónakba a faluvezérrel, s eveztek ki éjjel a tó vizének közepére kettesben. Ahogy emlékezett, eszébe jutottak a szavak, amiket hallott a férfitól, s visszaidézte azt is, amit érzett ezek hallatán. De a férfi utána már nem szerette őt. Az éjszaka nyomtalanul eltűnt, csak Tytsje őrizte az érintést bőrén, a szavakat fülében és a meleget testében.
Ő már tudta, hogy ki lesz az. Senki más nem lehet.
Akkor is mosolygott, mikor ott állt a kiöntött tó mellett, az utca közepén, a házak között. Mögötte a főtér és a falu lakói, előtte Eda tava, s néhány vízből kilátszó tető és kémény. Ruhája mellényzsebébe, kötényzsebébe és szoknyája szegélyébe köveket varrtak. Az asszonyok közt, akik a cérnát fűzték ott volt a nagyanyja, a nővére és az anyja is.
A falu vezetője segítette őt a csónakba, melyet két szomszédja tolt a vízre. Ahogy Tytsje lába megérintette a deszkát a pap dalba kezdett. Egy ősi énekbe, mely Edához szólt, hogy fogadja az áldozatot. Ezt szokták énekelni az ünnepen.
A csónak távolodott a parttól, a vezér csendben evezett, a parton állók pedig sorban bekapcsolódtak ez énekbe. Most szólaltak meg először azóta, hogy a pap bejelentette a téren Eda kérését, s most is könyörgő énekre nyílt szájuk, hogy a tó fogadja be Tytsjét.
Tytsje mosolyogva nézte a férfit, aki evezett mellette. Olyan kötelességtudó. Hőn szeretett népéért bármit megadna. Hálás leszel, gondolta Tytsje, hogy megmentettem a népedet. Ha másképp nem, hát így fogsz szeretni. Minden alkalommal, mikor szádhoz emeled poharad, engem veszel magadhoz, s emlékezni fogsz.
A tó közepére érve, oda, ahol a legmélyebben van a fenék, a vezér végre ránézett. Tekintete nem árult el semmit, de Tytsje sugárzó mosollyal nézett vissza rá. A férfi megfogta őt a derekánál, s a szélben szálló énekszó közepette beleengedte a mosolygó lány testét a tóba.
A tó adta a szerelmet, amit te nem fogadtál el tőlem. Talán tőle… Edától majd elfogadod.
Nem is lehetett volna másképp.
