Válasz

2018.02.20. 08:38 | Sophia Rayen | Szólj hozzá!

Letette a telefont a sebtiben lefolytatott beszélgetés végeztével és azt gondolta, hogy valamikor meg kéne látogatnia őt.

Azonban épp elege volt belőle, hogy mindenki az idejére tart igényt, mintha valami ellenállhatatlan akciós termék lenne. Jöjjön ide, menjen oda, csinálja amazt, nézze meg ezt, segítsen abban. A mindennapi teendők mellett ez a lexikon méretű határidőnaplót megtöltő elfoglaltság összenyomta őt.

Az iménti érzés azonban más volt, ennek eleget kellett tennie és nem kívülről érkező nyomás vagy a jól ismert belső lelkiismeret hatására. Ezt szerette volna megtenni.

De még nem most. Mindig arra figyelj, amit éppen csinálsz, mondta a nem is ugrik be hirtelen kicsoda, de érdemes megfogadni a tanácsait. Így vissza is terelte gondolatait a bevásárlólistára. Még ma össze kell írnia mire lesz szükség, hogy ha holnap munkából jön hazafelé, ne felejtsen el semmit.

Muszáj volt megejteni egy mosást és az azt elengedhetetlenül követő teregetést is, közben fél szemmel a híradót nézve, hiszen képben kell lenni a világban zajló eseményekkel. Kivitte a szemetet, felmosott, tiszta ágyneműt húzott.

A következő napokban zoknit, serpenyőt, fotelt vásárolt és port törölgetett. Ezt követően diétás étrendet állított össze magának, megtanult spanyolul és hímezni. Célokat tűzött ki magának és tartott minduntalan szem előtt a munkájában. Morgott, amikor késett a busz, amikor drága benzint tankolt, amikor a szomszéd nem köszönt. Gyógyszert váltott ki, számlát fizetett be, eljárt kutyát sétáltatni. Táncórákat vett személyi edzővel és fáradtan ült a fodrásznál jó képet vágva a frizurához, amit nem kért.

A naptár lapjai egymás után fordultak meg. A naptárak egymás után landoltak a szemetesben.

Minden percben arra gondolt, hogy milyen fontos elintéznivaló akad még.

Egy nap eszébe jutott, hogy arra gondolt, hogy meglátogatja. Tulajdonképpen épp van pár szabad órája, benéz hozzá.

Útközben virágot és rejtvényújságot vett.

Becsöngetett, de nem ő nyitott ajtót. Az ismeretlen megkérdezte miben segíthet. Ő elmondta.

A válasz csöndre kárhoztatta őt. Némán sétált a szélben a folyóig és dobta bele a csokrot. A rejtvényújságra ránézni sem bírt, ezért otthagyta egy padon.

A válasz gondolkodásra késztette. Gondolkodásra, azokról a dolgokról, amik tényleg számítanak. Nem pitiáner mókuskerék elfoglaltágokról, melyek nem többek olcsó kifogásnál, amik drog módjára terelik el a figyelmet az idő megállíthatatlanságáról.

A válasz az élet nagy kérdésének megfejtése volt: mi végre élünk?

A válasz az volt: ő már régen elhunyt.

Képletes kotta

2018.02.13. 08:37 | Sophia Rayen | Szólj hozzá!

Hm, a cinke hamis, ez már biztos.

A sok szólam között nem volt egyszerű kihallani. Pláne, ha az ember nem tanult szolfézst. De azt még enélkül is meg lehet állapítani, hogy valami nem stimmel.

A beálló csendben a szellő surrogtatta a lombokat. Egy falevél vitorlázott a tájba nem illő metálfényű autó tetejére. Az út szélén kókadozó fűszálak mozdulatlanul vártak, talán egy frissítő esőre. A közeledő télre készült az erdő ropogós avarjával, meredező ágaival és gyakorlatozó madárvilágával. 

Az első hó leesése volt a nagy nap, mely előtt az évben utoljára elkápráztatja a nagyérdeműt bemutatójával a madárkórus. A felkészülési idő bizonytalan, mivel az első hó mindig váratlanul érkezik. 

A madarak pedig még ma is hibásan énekelnek.

Léptek csikordultak a murván.

- Felfújtam a kereket. Sikerült kitalálni, hol kanyarodtunk rossz felé?

A rigó felcsivitelt és világossá vált, hogy ezt rossz szólamban teszi. Még egy strigula a hibalistára... Annyi a hiba, mintha nem is a megfelelő dalt énekelnék...

Mi van, ha a kotta rossz?

- Az egy kotta...? Amikor azt mondtam, szükségünk lesz egy kottára az úton, azt csak képletesen értettem...

Időmágus

2018.02.06. 08:35 | Sophia Rayen | Szólj hozzá!

Amikor osztályuk azt a feladatot kapta egy szürke rajzórán, hogy vessenek papírra egy félelmetes dolgot, akkor ő nem mumust rajzolt az ágy alá és nem is a bajuszos szomszéd bácsit nyikorgó biciklijén. Nem akármilyen dolgot akart ábrázolni, hanem mind közül a legrettentőbbet.

A tanító néni, amikor beszedte a rajzokat és meglátta az üres lapját, mely fölött ő egész órán hidegrázással ült, megkérdezte tőle:

- Miért nem rajzoltál semmit?

Mire ő azt felelte:

- Nem lehet lerajzolni.

A tanító néni leguggolt mellé, hogy feje egy magasságban legyen az övével és finoman megkérdezte:

- Mi az, amitől a legjobban félsz?

- Az idő – felelte.

Az évek alatt megtanult együtt élni félelmével, bár az árnyékként követte őt. Rossz barátok lettek, akik folyton-folyvást nyaggatják a másikat. Az egyetemre kerülve, az elméleti varázslás szakon mi mást is választhatott volna kutatási témaként szakdolgozatához, mint az időt.

A minden lében kanál, befolyásolhatatlan, könyörtelen időt.

Tanévkezdetkor a hulló színes levelek látványából csak úgy áradt felé az idő. Volt mersze próbálkozni, hogy szembeszálljon vele. Megpróbálta visszavarázsolni a leveleket a fákra, hogy zöldelljenek. Megpróbálta a nosztalgia segítségével megismételni a múltba veszett emlékeket. Megpróbálta az örömteli pillanatokat mágikusan megnyújtani. Csavarta, gyűrte, tépte az időt. Közösen dolgozott a csillagászokkal, hogy megértse az idő eredetét, a térvarázslókkal, hogy lássa az időt görbülni és húrként pendülni, valamint a halottkeltőkkel, hogy megfigyelje, hogyan akadályozza meg az idő a visszatérést. Minden tettét, gondolatát és eredményét hideg verejtéket izzadva, gondosan dokumentálta.

Tanévei végén a kattogva múló idővel együtt ült a tanári szobában.

- Hamarosan nyilvánosságra kerülnek a szakdolgozatok értékelései. Azért hívattalak ma ide, hogy beszéljünk a tiédről. Terjedelmi, formai és tartalmi követelményeknek mind eleget tettél. Példamutató szakdolgozat, amiben az elméleti fejtegetés mellett sok kísérletről is írtál. Minden elismerésem. Ugyanakkor a konklúziód elfogadhatatlan. Emiatt a bizottság meg kell, hogy buktasson és nem engedhet mágusi vizsgát tenni. Ennyi beleölt energia után nem volt előremutatóbb meglátásod? Idézem: „az idő elvarázsolása nem lehetséges és minden erre irányuló próbálkozás ellenkezik a természettel”?

Régen talán azt kívánta volna egy hasonló pillanatban, hogy az idő rohanjon át a kínos helyzeten. Most egyszerűen csak azt felelte:

- A vizsga nélkül is időmágus vagyok. Annyit varázsoltam az idővel, hogy elfogadtam, nem lehetséges.

Áll a havas szélviharban

2018.01.30. 08:34 | Sophia Rayen | Szólj hozzá!

Hogy nem érted ki intézi úgy, hogy a Nap minden reggel kisüssön?

Azt kérdezed tőlem, hogy ki felügyeli, hogy a világ jól működjön?

Sok ember azt gondolja, hogy a világnak nincs is szüksége felügyeletre, mert megy a maga útján, ha mindenki végzi a dolgát. Viszont van, aki azt mondja, hogy ha nem végeznénk a dolgunkat, akkor is menne a maga útján. Mások úgy gondolják, hogy nem a világot kell rendezni, hanem mindenki csak magáért felel és rendezi a saját életét, ki jobban, ki rosszabbul, s ez adja ki az egészet. Megint mások hisznek egy felsőbb létezőben, valakiben, aki nem ember és olyan hatalommal rendelkezik, amellyel a világot formáló erőknek parancsol. Ezek között vannak olyanok, akik a világot rendező erőt istennek hívják és vannak, akik más néven nevezik.

És vannak, akik tudják.

A körtér melletti templomban vasárnap összegyűltek az emberek, fényes decemberi nap volt. Az üvegeken szikrázott a napfény, s hideg szél csiszolta áttetszőre a jéggel borított lépcsősort.

Felcaplatott a fokokon a korlát tövében. Bekukkantott az ajtón, végig futtatta tekintetét azokon, akik eljöttek, számba vette a meg nem jelenteket, majd amikor a pap megszólalt halkan kiosont és elszaladt valami kaját szerezni magának.

Egy jószándékú szomszéd története a következő, aki sétára indult a kutyájával a sötétben, s a kutya az egyik háznál megállt és izgatottan csóválta a farkát. A szomszéd átnézett a kerítésen és meglátta őt. Vacsoraidő után volt, az ablakban kucorgott, és leste a fiút a szobájában, amit énekesek és sportolók képei tapétáztak. Apró szemével követte a fel-alá járkáló, dúló-fúló, könnyeivel küszködő, pattanásos kamaszsrácot. Füle meg-megrezzent a rúgástól megdöndülő bútordarabok méltatlankodó felhördülésétől, orrán meg-megrezzentek az apró, fekete bajszok, ahogy a fiú újra feltette a kérdést: miért nem hallgat meg engem senki?

S ő csak hallgatott.

Nagyapád mesélte, egy barátja húgával esett meg, midőn a munkájába sietett hajadonkorában. Késésben volt, s gyalog sietett a késő novemberi utcán. A dér már megcsípte a megbarnult leveleket, amiket a takaros kupacokból fújt szét a szél. Meg is csúszott az egyiken, amire finom jégréteget vont a hajnal, de ez a figyelmeztetés nem volt elég. Csak szaladt tovább a magassarkú cipőjében. Az utolsó sarkon még át kellett vágnia egy úton, és na, mit csinált? Amit neked is mindig mondok, hogy mindig nézz körül, mielőtt lelépsz az úttestre! Nem nézett körül nagyapád barátjának a húga, és bizony jött egy kocsi.

A lány és az autó között úgy tűnt, hogy a semmiből bukkant elő egy róka és szelte át az utat, de az autó kerekei közé tévedt. A megilletődött sofőr természetesen rátaposott a fékre, a róka elveszett a kerekek közt, a lány pedig átért az úton. Elhűlve nézett a füstölgő kerekű autó alá, ahonnan kibukkant a róka és huss beugrott az útmenti bozótba!

Így mentette meg a lányt, aki még időben be is ért a munkahelyére.

Sok nemzet sokféleképp nevezi néven; vos, renard, fox, kitsune, róka. Jelenléte nem egyformán hangsúlyos, és ez épp így is van rendjén, hiszen a négy égtájon nem egyformán vesznek tudomást más dolgokról, például az illendő három lépés távolságról sem.

Kevesen tudják, hogy a róka szerepe nem elhanyagolható, de nem is baj, mert ha tudnák, az sem befolyásolna semmit.

A róka nem függ a munkatársaitól, a barátaitól, a családjától; ő mindig ugyanúgy teljesít, ha esik, ha fúj, ha szakad, és nem hívja munkának a dolgát, amit kérdés nélkül végez. A nyugalom szigete a dús bunda és az időtlen, sárga szemek mögött.

A szabad ég alatt alszik, a csillagok fehér derengésében, otthontalanul, ám mindenütt otthon. Egyszerre van jelen mindenhol, csak nem látható, vagy nem felismerhető. Lehet egy barátod, egy fuvallat, vagy egy fa, melynek dőlsz. Ha nyitva tartod a szemed, erőlködés nélkül, egyszer észre fogod venni a jelenlétét.

A hercegi közhiedelemmel ellentétben a róka nem szelídíthető. Nem áll közelebb hozzád, vagy hozzám, mint ahhoz, aki nem is hallott, vagy nem is hisz a létezésében. Mindenkihez egyformán viszonyul, simul. Nem kéreti magát, mint egy macska, nem rajong, mint egy kutya, nem hízeleg, mint egy ember.

Tessék, hogy szeret-e? Azt nem tudni. A róka a maga módján egyengeti az utat előttünk.

Nincs nap, amikor a róka ne figyelne.

Eredete oly ősi, mint a Biblia, a keleti gyógyítás hagyományai, vagy a piramisok építésének titka. Ilyen hosszú idő alatt bárki belefáradna a tennivalóiba, s nyugalomra vágyna. A róka nem engedheti meg magának ezt a békességet, mely egyébként meg sem kísérti őt.

Miért nem fárad el?

Mert minden télen újjászületik. Ül a csöndesen hulló hópelyhek közt, s nem vesz tudomást a bundájára rakódó fehér lepelről. Csak néz, és lát valamit, ami sokkal messzebb van, mint ez a föld. Majd lehunyja a szemét és nem néz semerre. A hideg átjárja és teste beleborzong, ahogy átkel egy olyan kapun, mely csak számára áll nyitva, s aki ott köszönti, az mást még nem engedett vissza, hogy e földre lépjen.

Ahhoz hasonlatos ez a pillanat, mikor a kígyó levedli kiszáradt, hasznavehetetlenné vált bőrét, vagy ahhoz, mikor valaki megtér egy messzi, hosszú utazás után otthonába, s más emberként néz a világra, vagy ahhoz, mikor az irányított szereplő szintet lép egy számítógépes játékban.

A róka megújul, de nem veszti el önmagát, csak erőre tesz szert és kitartásra, mely fölé emeli a többi lénynek, s ezt eltitkolja előle, hogy hiú módon ne kérkedhessen vele. A róka csak végzi a dolgát. Áll a havas szélviharban, és kicsiny teste felfogja a dühöngő szelet, hogy megvédje az igazát.

Ha télen van egy nap, vagy egy éjjel, mikor a hold láthatatlan, s megmagyarázhatatlan módon elanyátlanodsz, jusson eszedbe, hogy épp ez a pillanat lehet az, amikor a róka kibújik bőréből, hogy egy másvilági találkozót követően felfrissült szemmel tekintsen a világra.

Szófaragó

2015.12.29. 20:10 | Sophia Rayen | Szólj hozzá!

Szófaragó

 

Úgy érezte a szép nem a megfelelő szó. Nem fejezte ki, amit el akart mondani vele. Ez egyre gyakrabban esett meg. Nem találta azokat a kifejező eszközöket, amikkel közölni tudta volna a gondolatait. De hát mitől ember az ember, különb az összes állattól, ha nem a készségétől, hogy felismeri az egyetemes fogalmak és elvont eszmék létét.

Meg kell, hogy tudja jeleníteni, ami a fejében megfogalmazódott. Ha nem áll rendelkezésére eszköz, csinálnia kell egyet.

Az elhatározás megérett benne, mint egy kerek, fényes héjú, piros alma. A tett mégis váratott magára, akár az alma a kosárban, amint tovább érik még egy pár napig és zamatos, üde illatú lesz. A pillanat végül elérkezett, és ő hozzálátott műhelyében a munkához.

Fogta a szépet és ízekre szedte. Először csak meghámozta és gerezdekre hasította, megízlelte és tartósította. Apránként tanulmányozta, s félretette, amit haszontalannak ítélt. Jártában-keltében anyagot gyűjtött, mindent, amit hasonlónak ítélt az elképzeléséhez. Ezeket kirakosgatta az asztalra és esténként csak nézte őket és magába itta látványukat. Amikor ötlete támadt a gyűjteményből kiemelt egy darabot, lehasította a neki kellő részt, a többit a kukába dobta vagy felhelyezte a polcra a később-jó-lehet-még-valamire dobozba. A műhelyben párás köd gomolygott, ahogy dolgozott, cukros illat terjengett és csapott ki az ablakon, mikor kitárta azt. Selymes tapintású foszlányok pottyantak a földre, a leendő szó buborékként pattant szét, gyermekkor illatát árasztva gőzölgött és gyurmáztatta magát, vidámkéken görgött és csobogott, mint egy patak, míg az asztal alól kellett elcsípni, ahová elsöprő lendülettel szökött az őt igazgató kezek elől.

Csengő fehérség borította be a munkaterületet. A szófaragó dolgozott, míg csak az anyag nyugton nem maradt, méltóságteljesen viselte a rá kirótt módosításokat, s nem hajlott meg az érintéstől, nem tört össze a leejtéstől, nem volt tökéletes, mégsem volt csúnya, inkább elragadó és önálló, lebilincselően kész; egész.

A szép már nem volt sehol. A szófaragó megalkotta a megfelelő szót, ami kifejezte gondolatait. S így nevezte:

- Gyönyörűségem.

Így jött létre a gyönyörűségem.

Elérhetőségek

2015.11.04. 10:05 | Sophia Rayen | Szólj hozzá!

Linkeket szeretnék megosztani veletek, hogy hol tudtok még elérni, illetve hol találtok még olvasnivalót :)

 

Profilom van a Moly.hu-n, ahol minden az olvasásról szól :) Érdemes regisztrálni, nagyon jó könyvértékelések és rengeteg olvasni és írni szerető emberrel lehet megismerkedni:

Nemrég megjelent az első könyvem, A varázsló lehelete címmel, ennek is van adatlapja a Moly.hu-n.

Facebook oldala is van a könyvnek, érdemes benézni néha, mert osztok meg érdekességeket a történettel kapcsolatban is.

A honlapomon sok érdekességet olvashatsz az eddig megjelent könyveimről.

Jó tanulóknak

2014.03.27. 13:50 | Sophia Rayen | Szólj hozzá!

        A felnőttek mindig azt mondják neked, hogy a diákéveid a legszebbek. Te ezt félresöpröd egy legyintéssel, mert végülis mi szép lenne a dolgozatokban és a több száz oldalas magolnivalóban, az idegesítő osztálytársakról és inkompetens tanárokról nem is beszélve. Más szóval egyik füleden be, a másikon ki. Ezt is sokat mondják a felnőttek. Meg azt is, hogy most még nem érted.

         Miért is mondják ezeket neked? Mert, nézzük hol is van a helyed a világban diákként. Az iskolapadban, ez triviális. De mit csinálsz ott? Leckéket hallgatsz, dolgokat jegyzel meg és gondolkodsz rajtuk, keresed az értelmüket. Házi feladatokat írsz és anyagot magolsz dolgozatokra, amikre aztán jegyeket kapsz, és az egész kezdődik elölről, csak hogy megismételje önmagát.

         A felnőttek mindig azt mondják, hogy fontos jó jegyeket szerezned. Arra a kérdésre, hogy miért, már változó válaszokat adnak, de valószínűleg már egyébként is régóta abbahagytad ennek a kérdésnek a feltételét. A lényeg inkább azon van, hogy jegyeket kapsz, amik értékelnek téged, és ha valaki végignéz az ellenőrződön, indexeden vagy akármiben rögzítik ezeket az értékeléseidet, kialakul egy kép benne rólad. Ez azért lehetséges, mert te is ezeket az adatokat használod meghatározásként.

         A dolog nagyon egyszerű. Egy kézhez kapott sablon, ami alapján elhelyezheted magad a világban. Ez az egyetlen értékelési módszer. A teljesítményalapú. Jegyek, medálok, érmék, oklevelek, ösztöndíjak, elismerő szavak. Azért mondják a felnőttek, hogy a diákéveid a legnagyszerűbbek, mert akkor még nem ismered a világ korlátlan határait. Abban a szűk rendszerben élsz, ami kényelmes, függetlenül attól, hogy teljesítesz, mert mindent le tudsz mérni vele.

         A felnőttek már tudják, hogy ezt a rendszert egyszer majd el fogják venni tőled és irigyelnek érte, amiért te még a boldog tudatlanságban élsz. Mint ahogyan a gyerekkort is visszasírják az emberek, mert ott még nem volt felelősség.

         Nézzük, mit csinálsz a diákéveid után, felnőttként. Felelősséget vállalsz gondolataidért, tetteidért és szavaidért. Az értékelési rendszer már más, nem kapsz jegyeket, és minden ismerősödet más alapján mérik. Ha mérik egyáltalán.

         Ki méri őket, és téged?

         Csak saját magad. Te határozod meg, hogy mi az, ami fontos neked, mi az, ami értéket képvisel, és mi az, amire azt tudod majd mondani a halálod pillanatában, hogy ezt letettem az asztalra, nyugodtan hagyhatom itt a világot, mert eredményes voltam. Gondolj akár fizetésre, véghezvitt projektre, utazásra, gyerekekre, jótékonyságra, környezetvédelemre, hatalomra, boldogságra.

         Felelősséget vállalsz az értékelési rendszerért, melyet felállítasz magadnak. Ezek lesznek az elveid, a motivációd és a céljaid. Annak, akit mindig egy mozdíthatatlan, előre kialakított rendszer szerint mértek, ez nagyon nehéz feladat. Azt érzed, hogy akarsz dolgokat, de nem vagy benne biztos, hogy ezeket kéne akarnod, és mindent, amibe belekezdesz félbe is hagysz, miközben kétségbeesetten keresel egy kapaszkodót, ami megmondja neked, hol is tartasz éppen, milyen is vagy és ki is vagy tulajdonképpen.

         A diákéveid végét jelzi, amikor egyedül maradsz a rengeteg választási lehetőséggel. Mikor ezek között úszol céltalanul, meglátod milyen tág az univerzum, és milyen sokfélék is lehetnének az emberek. Ne félj, az nem segít. Csak tartsd észben.

         Tartsd észben, hogy a felelősségvállalást nem lehet megúszni. Viszont csak az számít, amit te is fontosnak érzel.

         Az is egy út, ha ezt a gondolatkört egyáltalán nem érzed fontosnak.

A tó adta

2014.03.10. 12:45 | Sophia Rayen | Szólj hozzá!

 

 Inspiráció <<klikk

 

        Mindenki ott állt a megáradt tó körül. A vízfelszín finoman fodrozódott a szélben, tompán tükrözve az ég érzéketlen szürkeségét. A téli nap levert koradélutánjára kitűzött szertartás kezdetét vehette. Tytsje végre a tópartra léphetett. Lábfejét körbevette a sáros fű.

         A tudományokat ismerő emberek előtt világos, hogy a tó nem áradhat meg esőzések nélkül. Ez a tó, Eda tava, melyről a falu, Edaxia is a nevét kapta, mégis megáradt. Napról napra magasabbra emelkedett a vízszint, először csak a gyerekek és horgászok kedvelt mólóit lepve el, majd a víz melletti házak küszöbét nyalogatta. A faluvezér ekkor már nem háríthatta el népét kifogásokkal, tennie kellett valamit. Fogadta a falu papját, aki botját a kiöntött tó vizébe szúrta ott, ahol alig egy hete még egy ösvény húzódott a mólóhoz. Morgott valamit, bőrzekéje rázkódott, ahogy kezével és testével erőteljes gesztusokat tett. A faluvezér fenntartásokkal figyelte a víz úrnőjével, Edával kapcsolatot létesítő papot.

         A megoldás, melyet a pap eztán javasolt tönkretette a férfit.

         Tytsje mindennap figyelemmel kísérte az áradást. Lesétált a nádas mellé, de később már azt is csak messziről szemlélhette. A buzogányok feje még a felszín felett ingott, minden mást elöntött a kegyetlen víz. Eda elégedetlen, mondogatta Tytsje nagyanyja. Meg kell adnunk, amit akar, különben nem csak a partokat önti el, hanem elveszi az egész falut.

         Egy napon, mikor már több család költözött ki házából a terjeszkedő víz miatt, s került elszállásolásra közeli hozzátartozóknál, barátoknál, a pap szólni kívánt a néphez. A főtéren állva, hosszú, platánfa botjára támaszkodva várta a földre szegezett tekintettel, hogy minden férfi, nő, gyerek és idős megjelenjen. Mögötte a faluvezér állt karba font kezekkel és mereven bámult előre, el minden ember feje felett, szótlanul. Lehet, hogy magabiztosnak akart látszani, de lehet, hogy attól félt, ha kinyitja száját csak panasz és sirám jönne ki rajta. A nép visszafogottan zsivajgott. Ólomszürke teher ülte meg vállukat.

         Eda, a tó úrnője egy életet követel a faluért. A nép hitetlenkedő felháborodása inkább csak kétségbeesés volt, mintsem a kérés teljesítésének megtagadása. Amit Eda kér, megadják. Az úrnő szabályai szerint a következő hét csendben, egy pisszenés nélkül kell, hogy elteljen. A parancs a falu minden lakójára vonatkozik, aki vétkezik, ételt kell, hogy felajánljon a tónak. Ez alatt az egy hét alatt dől el, ki lesz az, akinek a vére visszaadja a falu szabadságát. A csend rögvest a kinyilatkoztatás után kezdődött.

         A szükség hozzásegíti az embert vésztartalékaihoz, hogy olyasmiket vihessen végbe, amikről azt gondolná, hogy nem képes rá. Az egy hét alatt egyetlen egy ember sem szorult rá, hogy ételt áldozzon Eda tavának. A feszült csend, mely megülte a környéket hátborzongatóvá tette a falut. Csak a munka zajait vitte a szél, fejszék csapkodását, ásók éles szúrásait, kalapácsok dühös koppanásait. Az emberek nem jártak a kocsmába pletykálni, nem álltak le az utcán beszélgetni, csak szótlanul megemelték egymás előtt a kalapjukat. Olyan, mint egy szellemvárosban, gondolta Tytsje egy reggel, mikor tömör köd szállt a tó fölé.

         A nádastól nem messze állt, kezét kötényébe rejtette a hajnali hideg elől és a szürke vizet nézte, de nem azt látta. A faluvezérnek bizonyosan nehéz lehetett meghozni ezt a döntést. Példa nélküli, hogy Eda emberéletet kérjen, hiszen oly ritkán kér egyáltalán valamit. Évente csak egy ünnep van, mikor pallóra helyezve ételt küldenek a tóba. Az az ünnep nagyon szép, mosolygott magában Tytsje. Azon az ünnepen ült csónakba a faluvezérrel, s eveztek ki éjjel a tó vizének közepére kettesben. Ahogy emlékezett, eszébe jutottak a szavak, amiket hallott a férfitól, s visszaidézte azt is, amit érzett ezek hallatán. De a férfi utána már nem szerette őt. Az éjszaka nyomtalanul eltűnt, csak Tytsje őrizte az érintést bőrén, a szavakat fülében és a meleget testében.

         Ő már tudta, hogy ki lesz az. Senki más nem lehet.

         Akkor is mosolygott, mikor ott állt a kiöntött tó mellett, az utca közepén, a házak között. Mögötte a főtér és a falu lakói, előtte Eda tava, s néhány vízből kilátszó tető és kémény. Ruhája mellényzsebébe, kötényzsebébe és szoknyája szegélyébe köveket varrtak. Az asszonyok közt, akik a cérnát fűzték ott volt a nagyanyja, a nővére és az anyja is.

         A falu vezetője segítette őt a csónakba, melyet két szomszédja tolt a vízre. Ahogy Tytsje lába megérintette a deszkát a pap dalba kezdett. Egy ősi énekbe, mely Edához szólt, hogy fogadja az áldozatot. Ezt szokták énekelni az ünnepen.

         A csónak távolodott a parttól, a vezér csendben evezett, a parton állók pedig sorban bekapcsolódtak ez énekbe. Most szólaltak meg először azóta, hogy a pap bejelentette a téren Eda kérését, s most is könyörgő énekre nyílt szájuk, hogy a tó fogadja be Tytsjét.

         Tytsje mosolyogva nézte a férfit, aki evezett mellette. Olyan kötelességtudó. Hőn szeretett népéért bármit megadna. Hálás leszel, gondolta Tytsje, hogy megmentettem a népedet. Ha másképp nem, hát így fogsz szeretni. Minden alkalommal, mikor szádhoz emeled poharad, engem veszel magadhoz, s emlékezni fogsz.

         A tó közepére érve, oda, ahol a legmélyebben van a fenék, a vezér végre ránézett. Tekintete nem árult el semmit, de Tytsje sugárzó mosollyal nézett vissza rá. A férfi megfogta őt a derekánál, s a szélben szálló énekszó közepette beleengedte a mosolygó lány testét a tóba.

         A tó adta a szerelmet, amit te nem fogadtál el tőlem. Talán tőle… Edától majd elfogadod.

         Nem is lehetett volna másképp.

Ahol megérintheted a szivárványt

2014.01.20. 13:56 | Sophia Rayen | 1 komment

 

sziv.JPG

Mindenkinek van valami célja. Mindenki küzd valamiért. Csak én sodródom az árral. Nincs akaratom. Nincs jellemem. Nem is vagyok.

Honnan veszik a céljaikat? Honnan tudják, hogy az fontos? Hogy megéri küzdeni érte? Hogy nyernek valamit a célvonal után?

Keservesen küzdök egy célért, de nem találom. Mások már a céljaik megvalósításán küszködnek. Kicsit úgy érzem magam, mint egy agglegény, aki az osztálytalálkozón szembesül vele, hogy minden haverja nős. Hol van az én másik felem? Sőt… Hol van az én lényegem? Az értelmem?

 

Álmok. Mindenkinek vannak álmai, és állítólag ez viszi tovább a világot, ez mozgatja, ez forgatja a Földet. Mégis van, aki szerint az álmok az élet megrontói. De nem álom-e maga a cél is, amiért küzdünk? Hiszünk, de nem tudunk.

 

Hallottam egy legendát. Egy csodaszínű, valószínűtlenül mesés hegyről, ahol parányi fennsíkokon tavacskák vájtak mélyedést a hegyóriások sziklatestébe. Él ezen a hegyen egy angyalvízfolyás, ahol a szivárvány alászáll a Földre és megpihen. Az ember fia, aki odáig eljut, nem egy ködfátyol délibábbal találja szembe magát, mint egy álom, mely kicsúszik a kezei közül, amint megragadná, hanem valódi, anyaggal rendelkező, tapasztalható szivárvánnyal; a bölcs Nap és a gyönyörű vízesés gyermekével.

 

Úgy döntöttem, hogy ez lesz az én álmom. Nem baj, ha nem valósul meg, de nem tudok így élni, hogy csomagba burkol a semmi. A célom megérinteni a szivárványt. Úgyis az érte való küzdéstől leszek több és jobb, nem attól, ha megérintem.

Nem?

Tanulmány

2013.12.08. 11:32 | Sophia Rayen | Szólj hozzá!

S. T., egy északi ember tanulmánya a nemekről

 

Minden országban különbözőek az emberek. Ez vitathatatlan tény, hiszen megannyi körülmény befolyásolja a gondolkodásmód alakulását; a kultúra, a hagyomány, a szokások, helyi éghajlat vagy a nyelv. Az erkölcsrendszerről viszont elmondható, hogy nagyjából megegyezik. Példának okáért nem kell magyarázni egy külföldinek a „ne ölj” parancsot. Van azonban egy pont, ahol megoszlanak a vélemények, és immár több évtizede húzódnak feloldhatatlan viták.

Észak és dél élesen elhatárolódik egymástól a nemek váltásának kérdésében. Északi ember számára meglepően hangzik elsőre, de a déliek szabadon változtatják nemüket akaratuk szerint.

Az eset röviden leírva a következőképpen néz ki; egy ismeretlen eredetű – a lassan legendává váló mendemonda szerint, Nostradamus feljegyzéseiből, egy bizonyos J. O. monogramú késődéli férfiú által főzött – ital elfogyasztása után minden különösebb mellékhatás, vagy kirívó esemény nélkül a fogyasztó neme ellenkezőjére változik. Ivás után alvás ajánlott, ez garantálja a hatást. Az ébrenlét lázra és influenzára hasonlító tüneteket mutathat, az ital pedig hányással távozik a szervezetből. Mára több alfaját is kifejlesztették a szernek, változó a javasolt alvásmennyiség és az ivás mikéntje is (t.i. evés előtt, után, közben, vagy a nélkül fogyasztandó).

Egy nap akár többször is használható, semmi korlát nincsen megszabva; ha valakinek kedve tartja akár minden nap más neműként mehet a munkahelyére. A többszöri használat mellékhatásai jelenleg még ismeretlenek, több szakértő is állítja, hogy egyáltalán nincsenek is.

Ezt a jellegzetesen déli szert valamikor az ötödik században főzhették meg először, de pontos adatunk nincsen erre vonatkozólag. Az első utalás, mely talán a déli italra utal, egy 10. századi krónikában szerepel; egy monda, melyet egy tanult mesterember jegyzett le, fekete egyszarvúakkal hozta összefüggésbe az italt, mely lehetővé tette egy, a történelemben nyom nélküli király belopózását szeretett hercegnője szobájába – fésülőnő álruhában.

A déliek beszámolói alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az ital mindig is életük szerves része volt. A nemváltás kérdése nem okoz számukra erkölcsi problémát, gondolkodásmódjuk része.

Szkeptikus északiak utaztak már ötven évvel ezelőtt is délre, hogy maguk próbálják ki a hatást. A déliek lelkesen, vendégszeretően kínálták őket, gyakran velük is ittak. Mindezidáig megfejthetetlen volt, hogy miért is nem hat az északiakra a szer. A tudomány fejlődése azonban tálcán kínálja a lehetőséget; valószínűleg a génállomány miatt. Érdekes megfigyelés, hogy egy északi és egy déli ember gyermeke minden esetben fogékony a nemváltó italra. Ez azt engedi feltételezni, hogy egy eddig misztikus – természetfelettinek tűnő képességet adó – gén domináns az északiak homogenitásával szemben.

A nemváltás kérdése sok parázs vitát szított nem csak országok, de nemzetközi szervezetek közt is. Az északiak többsége ellene, míg a déliek természetesen mellette szavaznak. Az északiak véleményére hatással lehet az észak-déli határ egyre északabbra húzódásától való félelem is. Az emberek keveredése megállíthatatlan; felmérhetetlen, melyik szélességi fokig élnek domináns génekkel rendelkező emberek.

A panobinus egyház szerint a nemváltás erkölcstelen és isten akarata ellen való. Az orvosok nem ajánlják az ital használatát, és felhívják a figyelmet a mentális egészségre kifejtett hatásáról. Az északi államok véleménye megegyezik abban, hogy veszélyezteti a fajfenntartást, ha mindenki a saját feje után menve váltogatja a nemét. A déliek alapvető jognak tartják, hasonlóképpen a hajfestéshez.

Úgy gondolom, ebben a kérdésben egyhamar nem lesz döntés, mert nem tudjuk a másik szemével nézni a világot; ahhoz több kultúrában kellett volna egyszerre felnőnünk. Mivel pedig döntés nem lesz, a nemváltás tulajdonsága egyre északabbra kúszik majd a génjeinken át, mígnem mindenki rendelkezni fog vele. Akkor pedig eljön a tiltás ideje, és az alkotmánybíróságé lesz a döntés, hogy korlátozza-e az emberi jogokat, ha betiltja a szert.

Ha hoznak is ilyen törvényt, legyenek rá felkészülve, hogy titokban fog folytatódni az ital terjesztése.

süti beállítások módosítása